Tiszteletet, tiszteletet!
Van egy álmom: olyan ifjúsági munkáról, közösségről, gyülekezetről álmodom, ahol mindenki őszintén érdeklődik a másik iránt, ahol a tagok egymásért vannak, ahol senkinek a szükségei, gondjai, félelmei, problémái nem maradnak észrevétlen, ahol fontosabb a másik jó közérzete, lelkiállapota az enyémnél, ahol együtt hordozzák a terheket, ahol tisztelettel közelednek egymáshoz, és ezért a kívülállók ezt mondják: Na, ezt nézzétek meg! Létezik még egyáltalán ilyesmi? Mennyire szeretik ezek egymást! – Aztán felébredek, és tudomásul veszem: Itt a való világ!
Éppen Gutach felé autózom, az utánfutó dugig megpakolva mindenféle kerti szerszámmal. Az egyik település elején, a szemem sarkából meglátok egy útmenti hirdetést: Kis kastély – Ma nyitva! Aztán egy futó pillantást vetek a mögötte álló, meglehetősen jelentéktelen fogadóra, a Kis kastélyra. Ennek a „nemodafigyelésemnek” vagy inkább figyelmetlenségemnek meg is lesz a következménye: autóm a bal oldalával rászalad egy járdasziget szegélykövére, mert már nem tudom időben félrehúzni a kormányt. Az autó sértetlen marad, az utánfutó tengelye azonban elgörbült. Ezúttal csak anyagi kár ért.
Szinte végig sem tudom gondolni, mennyi elgörbült emberi tengely van a környezetemben, a szomszédságomban, a gyülekezeteinkben, mert én, mi csak egy futó pillantást vetünk rájuk, jobban mondva figyelmetlenül közeledünk hozzájuk. Kivel ne történt volna már meg, hogy valaki kézfogással köszöntött minket, de az illető tekintete már a következő emberen volt, szavai pedig már az utána következőhöz szóltak. Ezt én disszociatív kommunikációnak hívom, mert ilyenkor szétesnek az egymáshoz tartozó működésformák. Ez a magatartás egy ilyen helyzetben egyáltalán nem hatékony, sőt, inkább zavaró, és a figyelmetlenség szó túl enyhe szó a leírására. Egyébként nagyon rövidlátóak vagyunk, mert egyértelmű, hogy a figyelmetlenség sokkal mélyebben érint minket akkor, amikor az áldozatai, mint amikor az elkövetői vagyunk.
A családi, gyülekezeti és társadalmi kapcsolatainkban tapasztalható figyelmetlenség nagyon sokféle módon érhető tetten, és mindig fájdalmas gyümölcsöket érlel. Vajon ez a mindenhová belopakodó jelenség nem a beteljesedése annak, amit Jézus előre megmondott a végső időkről, hogy a szeretet sokakban meghidegül?
Az emberi társadalom érzékelhetően eldurvult, ami abban is megnyilvánul, hogy a tekintélytisztelet és az odafigyelés szinte teljesen kiveszett. Ugyanakkor egyre tökéletesedik a mikro- és makrotechnológia, mert az ember ki akarja kutatni és meg akarja ismerni a legapróbb, de a leggigantikusabb dolgokat is, és ebben egyre nagyobb eredményeket ér el. Mindez azonban mégsem képes pótolni azokat az elcsökevényesedő, alapvető emberi képességeket, amelyek nélkülözhetetlenek az egymás mellett éléshez.
És az emberi kapcsolataink kihűlését nem is feltétlenül a szándékos vagy rosszindulatból fakadó tiszteletlenség vagy figyelmetlenség okozza. Sokszor az a kis sürgető impulzus is elég, hogy több mindent akarjunk egyidőben megcsinálni: feldobni a krumplit főni, egy percre odacsörögni valakinek, és közben gyorsan végigfutni a beérkezett e-maileken, vagy belepillantani a WhatsApp-hírekbe. Többnyire így rohanunk végig minden napunkon: hajszoltan, stresszesen, minden lazítás nélkül. Jon Kabat-Zinn molekulárbiológus meghatározása igen találó: „a látás, a gondolkozás és a cselekvés robotizálódása”. De hát milyen más eredményt várjunk, amikor a hétköznapjaink egyre „robotizáltabbá” válnak? Így mi, a modern világ elvárásainak megfelelni akaró, többfunkcióssá vált áldozatok a figyelmetlenséget gyakorló elkövetőkké válunk.
1. Respekt nélküli, mert respectus nélküli
A valódi okok ennél azért mélyebben keresendők. Ha szeretnénk respektet tanulni, vagyis tisztelettel közeledni egymáshoz, nem kerülhetjük el a respectust. A latin eredetű szó jelentése: visszatekintés, megfontolás, figyelembe vétel, előzékenység.
Amikor visszatekintek, választ kaphatok arra, hogy ki közvetített felém értéket és méltóságot, ki erősítette, kérdőjelezte meg, vagy esetleg le is rombolta az önbizalmamat, hogyan tanultam meg határokat állítani, illetve elfogadni, milyen pozitív vagy negatív meggyőződésekkel indultam el az életbe, amelyek még ma is kísérnek – egyszóval: Ki vagy mi alakította a személyiségemet? A matematika rém egyszerű, ugyanakkor fájdalmas is: Minél reálisabb és kedvezőbb ez a visszatekintés, annál nagyobb tisztelettel viszonyulok majd magamhoz és másokhoz is. Ahhoz, hogy tisztelettel tudjunk közlekedni egymással, reális és szilárd identitástudatra van szükségünk.
Ennyit az ideális elméletről. Amit a mi társadalmunk tesz, az a szöges ellentéte mindennek. Úgy tűnik, az önazonosság mára egy nem kívánatos „elemmé” vált. Az ideológiák összeturmixolt keverékéből csak úgy tudunk kimenekülni, ha identitásunkat hirtelen trauma éri. Nézzük tehát, hogyan segíti a visszatekintés a saját személyem egészséges elfogadását?
Saját magunk elfogadását manapság pszichoszociális fejlődési lépésnek tekintik, amelyet félig-meddig automatikusan teszünk meg. Romano Guardini katolikus vallásfilozófus és teológus még az atyák nyomdokain járva azt tanította, hogy önmagunk elfogadása a hét legfőbb erény mellett (hit, remény, szeretet, bölcsesség, igazságosság, mértékletesség és lelkierő) egyike azoknak az erényeknek, amelyekre még érdemes törekednünk, és az önmagammal szemben tanúsított türelemben nyilvánul meg. Az, hogy önmagunk elfogadását mint megtanulható erényt és nem mint automatizmust tanították, még az atyák tisztánlátására utal: azért kell tanítani, mert senki nem születik ezzel a képességgel. A nemi hovatartozás és a nemi szerepek válsága miatt azonban az önelfogadás akár nárcisztikus önértékeléshez és önelemzéshez is vezethet. Ezt a tanulási folyamatot még maga a legjobb „keresztyén háttér” sem spórolhatja meg magának, mert nem garantál semmilyen szilárd önazonosságot. Sem a magunkra erőszakolt alázatosság, sem a reformátori szabadság palástjába burkolódzó, kegyeskedő frázispufogtatás nem eredményez állhatatosságot. Az igazi és egészséges identitástudatot éppen ezért csak nagyon kis mértékben lehet pedagógiai eszközökkel formálni.
A nárcizmus tehát az identitás nagymértékű eltorzulása, még ha kegyes köntösben jelenik is meg. Az osztrák igazságügyi pszichológus és pszichiáter, Reinhard Haller, A nárcizmus csapdája című könyvében részletesen ismerteti ennek az identitás-mutációnak a történetét és jellegzetességeit. Narcisszusz, mint ahogyan Ovidius görög filozófus történetéből kiderül, Jézussal egyidőben élt, de minden tekintetben az Ő ellentéte volt. Narcisszusz a saját tükörképébe szeretett bele, és a szerelem annyira elepesztette, hogy a végén belehalt. A nárcizmust Haller négy É-vel foglalja össze.
Én-központúság: a nárcisztikus személyiség képtelen belehelyezkedni a másik ember helyzetébe. Kíméletlenül mindig magának követeli az elsőbbséget. Muhammad Ali szavai jól példázzák ezt: „Nem mindig tudom, hogy miről beszélek, de tudom, hogy igazam van!” Az enyém és a tiéd közötti határok elmosódnak, és többnyire az enyém kerül ki győztesen.
Érzékenykedés: ez – mivel az illető túl kevés szeretetet kapott – többnyire azokból a pánikszerűen megjelenő, gyermekkori félelmekből eredeztethető, hogy ő nem elég jó, nem szeretik eléggé, nem figyelnek rá. Az ilyen ember folyamatosan igyekszik magára vonni a figyelmet, miközben állandóan retteg a külvilágtól érkező legkisebb helyreigazítástól, apró megjegyzéstől, nem tűr semmiféle kritikát, mert az a legbensőbb ÉN-jét zaklatja fel. A legnagyobb félelme az, hogy nem kimagasló, és nem jobb másoknál. A szóhasználata is elárulja az illetőt, mert mindent eltúloz, felnagyít, felértékel. Azok a kutatók, akik állatokat figyeltek meg, érdekes felismerésekre jutottak: az állatvilágban is van összefüggés a korai gondoskodás és a későbbi stressz-feldolgozás között. Minél nagyobb szeretettel veszi körül az anya a kölykét, a kölyök felnőtt korában a CRH gén annál kevesebb stresszhormont ürít. Helyette egy másik gén olyan anyagot termel, amely növeli a BDNF-szintet, és ez jótékony hatással van az agyműködésre és az idegrendszerre. Nyilvánvaló stresszhelyzetet jelent egy újszülött állatra, ha el kell szakítani az anyjától, ami miatt állandósulhat egy túlérzékeny idegállapot, amelyet nehezen lehet oldani. Ugyanez igaz az emberre is. Ma már tudjuk, hogy a szülők közötti légkör – így vagy úgy, de tartósan – kihat a gyermek agyi fejlődésére.
Érzéketlenség: képtelen belehelyezkedni a másik ember helyzetébe, ezért nem tudja sem észlelni, sem elfogadni a másik fenntartásait, gondolatait, érzéseit, ami pedig a kölcsönös kommunikáció és a tisztelet elengedhetetlen feltétele.
Értékelési zavar: Mivel a nárcisztikus személyiség igen csekély önértékeléssel rendelkezik, ahhoz, hogy a saját értékét szinten tarthassa, másokat állandóan le kell nyomnia. Az ilyen ember senkit sem tud elviselni maga körül, aki bármit fel tud mutatni, ezért szüntelenül megalázza és zaklatja a körülötte élőket. A családjainkban és a gyülekezeteinkben is mindig ott jelentkeznek a problémák, ahol a Mindentudók mindent jobban tudnak, a lelki nagykorúság és a fennhéjázó tudálékosság közötti határok elmosódnak, és az alá- és fölérendeltségi viszonyok már nem működnek.
Ez pedig ahhoz vezet, hogy az odafigyeléssel kapcsolatos – és a legkülönfélébb ideológiai, illetve vallási háttérből származó – könyvek, szemináriumok és gyakorlatok utáni kereslet ugrásszerűen megnő. Már 2008-ban ez volt a Pszichológia ma c. újság vezércikkének a címe: Figyelmesség – Fedezze fel a buddhista sztresszoldó módszert! Még ha sok jó és hasznos dolog is rejlik ezekben a módszerekben, az embernek végül is nem tanítanak mást, mint hogy önmagára nézzen, önmagát találja meg, önmagában keresse a békét, és ez legjobb esetben is csak egy kiglancolt nárcizmus. Ezért aztán nem érdemes túl sokat foglalkozni velük.
2. Tiszteletteljesen, mert visszatekintve Isten kerül a látóterünkbe
Minél kíméletlenebbek vagyunk, amikor visszatekintünk, minél mélyebbről ássuk ki a személyiségünket ért károsodásokat és minél inkább meglátjuk, mennyire alkalmatlanok vagyunk arra, hogy tisztelettel bánjunk másokkal, annál gyógyítóbbnak látjuk tekintetünket felemelni életünk Alkotójára és Megváltójára, aki kétszeres méltóságot és kétszeres értéket ajándékoz nekünk. dupla értéket ajándékoz. Dávid a 8. Zsoltár 6. versében így csodálkozik rá az ember teremtettségének és helyzetének a méltóságára: „Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél”. Pál pedig – többek között – a Kolossé levél 1. fejezetében gyönyörködik a Krisztus által történt megbékéltetésünkben és megigazításunkban, amely által hibátlanul állhatunk Isten színe előtt.
Az ember egyikre sem volt képes magától, ezért mindkettő ajándék és egyben bátorítás is. Aki a saját önazonosságát az életnek ezekből a kijelentett és Jézusban megtestesült igékből vezeti le, az az önazonosság egy megszemélyesített élet Igéjéből vezeti le, az az önazonosság egy tiszteletet érdemlő forrásához jut el.
A figyelmesség vezérfonala végigvonul az Ó- és Újszövetségen, és arra hív, illetve bátorít, hogy tudatosítsuk, melyek a mi gyökereink és értékeink.
Ahogy Mózes is teszi ezt megénekelt igehirdetésében, az 5Mózes 32,7-ben: „Emlékezz az ősidőkre, gondold csak át az előző nemzedékek éveit! Kérdezd meg atyádat, ő majd elbeszéli, a közötted élő véneket, ők majd igazolják.”
Arról, hogy mi történik, ha elmarad ez a respectus, ez a visszatekintés, a 18. versben így mondja el: „Kőszikláddal, aki nemzett, nem törődtél; elfeledted Istent, aki világra hozott!”
Ha önazonosságunk ebben az isteni méltóságunkban gyökerezik, akkor megszabadul a kegyes-nárcisztikus önfényezés kényszerétől. Ezért mondhatja Pál az efezusi véneknek az Apostolok cselekedetei 20,24-ben: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.”
Ennek logikus következménye lesz a másik iránti figyelmesség: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt” (Filippi 2,3–5).
3. Önmagunk tiszteletteljes efogadása
Ha Isten velem, a fenségesen megalkotott, mégis elveszett és kárhozatra méltó bűnössel ilyen kegyelmesen bánik, akkor én is bánhatok magammal az evangélium szellemiségének megfelelően. Egy meddő és nárcisztikus önsajnálat helyett elkezdhetek megfelelő módon viszonyulni önmagamhoz, és ez két szinten mutatkozik meg: vágyom arra, hogy egyrészt keményen, másrészt pedig kegyelmesen bánjak önmagammal.
Pál az apostol szabadságáról szóló fejezetben arról beszél, hogy megsanyargatja és szolgává teszi a testét (1Kor 9,27). Nem a szerzetesi önostorozás formájában, és nem is annak érdekében, hogy elnyerje Isten jótetszését, hanem mert Krisztus megragadta őt. Erről, mármint hogy akarjunk kemények és szigorúak is lenni magunkhoz, nagyon kevésszer szólnak a prédikációk vagy a lelki könyvek, mert ez egyáltalán nem modern. És kevesen is élik meg.
Abban már ügyesebbek vagyunk, ha kegyelmesen kell bánnunk magunkkal, ám ebből túl hamar eljutunk az olcsó kegyelemhez, amely ezért nem tudja kifejteni a hatását. Ahhoz, hogy tisztelettel közeledjek saját magamhoz, egyformán kell vágynom a fegyelmezésre és a kegyelemre. Ha ezt saját magamon tanulom, az segít nagyobb tisztelettel kezelni a másik embert. Az, aki csak a kegyelmet gyakorolja önmagával, közömbössé válik mások iránt. Aki viszont mindig szigorú magával, az gőgös lesz, és elveszíti mások megbecsülését.
4. Bánjunk tisztelettel egymással, mert ez Isten szívügye!
Az egymás szót szinte már unalomig használja az Újszövetség, de ezzel fontos dologra mutat rá: az álom, hogy figyelmesen és tisztelettel vagyunk egymás iránt, valóra válhat. A figyelmesség és a tiszteletadás végeredményben Isten szívügye.
- Róma 15,7: „Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.” Isten a szívünkre helyezi, hogy úgy fogadjuk el kölcsönösen egymást, ahogyan Jézus Krisztus fogadott el minket.
- Filippi 2,3: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál.” Isten a szívünkre helyezi, hogy a másikat alázatosan többre tartsuk magunknál.
- 1Péter 4,10: „Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” Isten a szívünkre helyezi, hogy azzal a képességünkkel, adottságunkkal szolgáljuk a másikat, amelyet Ő adott nekünk.
- 1Thesszalonika 5,11: „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” Isten a szívünkre helyezi, hogy intsük és építsük egymást.
- Jakab 5,16: „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Isten a szívünkre helyezi, hogy valljuk meg egymásnak a bűneinket, és imádkozzunk egymásért.
- Efezus 4,32: „Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Isten a szívünkre helyezi, hogy barátságosan és szívélyesen bánjunk a másikkal, és bocsássunk meg neki.
- 1Thesszalonika 3,12–13: „Titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt, ahogyan mi is szeretünk titeket…” Isten a szívünkre helyezi, hogy egyre gazdagabbak legyünk és növekedjünk az egymás iránti és mindenki iránti szeretetben.
Ahol ezt az egymást figyelembe veszik, ott a figyelmesség az emberi kapcsolatokban nem csak álom marad:
- 1. Mi – az én helyett (teljes mértékben)
- Nagyobbra tartani a másik embert magamnál
- Világos határokat húzni az én és a mi közé
- Mi jó a másiknak?
- Csak ott van egy egészséges MI-tudat, ahol van egy egészséges ÉN-tudat is.
- Tanuljuk meg Jézustól: Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak … és életemet váltságul adjam (l. Mt 20,28).
- 2. Kritika és helyreigazítás – az érzékenység helyett
- A személyiségfejlődés szempontjából fontos a frusztráció.
- A személyiség akkor fejlődik megfelelően, ha kellő szeretetet és reális visszajelzéseket kap.
- Aki jól fogadja, ill. közli a kritikát, így gondolkozik: Olyan nincs, hogy én csak áldozat vagyok, mert mindig, vagy legtöbbször elkövető is vagyok.
- 3. Együttérzés – az érzéketlenség helyett
- Sírjatok a sírókkal!
- Nem csak bámészkodom, hanem teszem a dolgomat.
- 4. Megbecsülés – alábecsülés helyett
- Köszönöm! = megbecsülés
- Kérem! = megbecsülés
- Megbocsátok. = megbecsülés
Christian van.